Megszólított a minap egy kisvárosi Petőfi téren Sándor, a szobor: – Mondd, szépöcsém, hol tart ma a mi nagy álmunk, a gondolat, a szólás, a sajtó, a tájékozódás szabadsága? – Hebegtem zavaromban, mert éppen egy helybéli milliomostól jöttem, akinek a kisiskolás gyermekei a mi beszélgetésünk árnyékában pornófilmen sikongtak a nappali másik sarkában. De a belém szorult jogász kivágta magát:
– Úgyszólván az egész glóbuszon törvény garantálja, Sándor bátyám.
A költő lepillantott galambfoltos csizmájára, ami körül bulvárlapokat hurcolt a késő téli szél, majd fölsandított a nyitott ablakokra – mintha a lelkem legfrissebb emlékébe nézett volna. – Mondd, szépöcsém, milyen alapon nyomtatjátok ki ti ezt a tömérdek ocsmányságot, galádságot, hazugságot, és mutogatjátok a tévécloacákon?
– Petőfi-alapon – mondám én kissé szemtelenül. – Tekegyelmed harcolt érte Hugoval, Byronnal és hasonszőrű barátaival. A sajtónak mindent szabad, amit a törvény nem tilt, a törvény meg egyre kevésbé mer tiltani neki bármit, mert a sajtó azon nyomban kikészítené a jogalkotókat, ha ellene szegülnének. És még igaza is lenne, mert a cenzori hivatalok – no de Petőfi Sándornak tartsak én előadást a cenzorokról?
– Ekkora úr lett a sajtó? – csodálkozott a költő a rajta hemzsegő galambok alatt.
– Egy fejjel még annál is nagyobb. Átnéz az országgyűlések feje fölött, hiszen világcsatornákon érkezik.
– Mit szól ehhez a felséges nép? Az általános és titkos választójog birtokosa?
– A nép? Szavaz és kacag. Szórakozik, ahogy mondani szokás, élvezi a sajtó – vagy miként mostanában nevezik, a média – csiklandásait, melyek a legrafináltabb eszközökkel bizsergetik öv alatti tájait és vegetatív idegrendszerét, mert az egyes cloacák vad versenyt vívnak egymással a kegyeiért.
– Hol marad az igazság?
– Az igazság? Érdekes kérdés. Ritkán merül föl, amióta a médiában információk áramlanak erre-arra, s a médiapiac szempontjai enyhén szólva mások. Némelyek szerint megszűnt, mások szerint sose volt ekkora igazság a világon: föl is osztatott a nép mindahány egyede között, s ki-ki azt tekinti igazságnak, amit akar. Ismét mások szerint egy i-betűvel lemaradt önmaga mögött a nagy versengésben.
– És a költészet? – a költő hangja szinte elveszett a márciusi burukkolásban.
– Megvan. Senki sem tiltja. Minden országban akad több száz, némelyikben még akár ezer ember is, aki verseket olvas.
MILHÍR Magazin 5. szám 