Valahogy úgy lehet velem az Isten, mint én a beteg macskával, kinek gyógyulása érdekében gallért raktam a nyakára. Azért kell az akadály, hogy ne tudjak ártani magamnak, én mégis tiltakozom, küzdök ellene, közben észre sem veszem, hogy Ő mennyire szeret, hogy törődik velem. Bárcsak olyan rugalmas lennék, mint egy macska!
Aztán körülnézek a világban és látom a sok csüggedést, keserűséget, irigységet, hallgatom, hogy milyen szörnyű világ van itt, hogy soha nem érjük el a nyugati életszínvonalat, és tudom, mindez azért van így, mert a látásunk csak afelé fordul amit látni akarunk.
“Az Isten küld, testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét
a testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”
Sík Sándor gyönyörű verse nagyon eltalált, és választ adott arra, hogy miért vállaltam azt a sorsot, amit élek. Töprengéseim közepette mindig történik valami, ami tanít, terel az úton, mert akár tetszik akár nem, vándor vagyok. Itthon és Otthon közt lebegek. A napokban történt, hogy megsérült házimacskánkat meg kellett műteni, emiatt merev gallért kapott a nyakára, ami ellen kétségbeesetten küzdött, miközben annyi törődést, simogatást soha azelőtt nem kapott, mint most. Másnapra beletörődött sorsába és élvezni kezdte, hogy szeretve van. Hétköznapi, unalmas történet, de nekem tanított valamit. Ilyen vagyok én is az Istennel. Miközben gallért rak a nyakamba, hogy ne tudjak ártani magamnak, én tiltakozom, küzdök ellene, közben észre sem veszem, hogy Ő mennyire szeret, hogy törődik velem. Bárcsak olyan rugalmas lennék, mint a macska! Aztán körülnézek a világban és látom a sok csüggedést, keserűséget, irigységet. Hallgatom, hogy milyen szörnyű világ van itt, hogy soha nem érjük el a nyugati életszínvonalat, mert látásunk csak afelé fordul amit látni akarunk. Pedig, ha nem tudunk megelégedni, soha nem leszünk elégedettek és ez sok feszültséget, indulatot szül. Testvér a testvér ellen fordul. Szinte naponta hallani hírt ilyen konfliktusokról. “Miért kell őket támogatni? Nem ide fizetik az adót” stb. Olvasom az ezekre adott válaszokat is: “Bárcsak oda fizethetném az adómat. Életem során már egy harmadik ország állampolgára vagyok úgy, hogy nem mentem sehova”- ezt egy vajdasági magyar írta, célozva a Trianon előtti és a Jugoszláv háború utáni helyzetre. Ideje lenne észrevennünk, hogy egymást de magunkat is bántjuk, gyengítjük az ilyen hozzáállással. Együtt erősek lehetnénk, de marakodásunkkal azok céljait szolgáljuk, akiknek pont ez a szándéka velünk. Nincs értelme addig Trianont okolni, amíg ilyen mély megosztottságban élünk, nem kellene, hogy ez így legyen! Az igazi jólét, a magas életszínvonal nem csak pénzzel érhető el. Régen a faluközösségek törekedtek arra, hogy mindenki megfelelő életkörülmények között éljen. Akinek ez nem ment saját erőből, annak segítettek, mert mindenkinek érdekében állt, hogy az adott településen ne legyen éhező, hajléktalan ember. Emlékszem hozzánk is járt egy favágó ember, aki egy tál meleg ételért fát hasogatott. Nem azért, mert mi nem tudtuk volna megcsinálni, hanem, hogy ne sérüljön a méltósága. Megdolgozott azért, amit kapott. Szerencsére ma is van sok hasonló példa, és nem mindig a pénz a megoldás. Az ilyen esetekből is jól látszik, hogy az erőt nem megosztani, hanem egyesíteni, a kezet nem elengedni, hanem megfogni kell, mert minden egyes embert oda ahol van “Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”
MILHÍR Magazin 5. szám 