Ács Ibolya: Piros-Fehér-Zöld, ez a magyar föld

– Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld! – harsogta Kende az óvodában tanult verset, és a fűzfavesszővel nagyokat csapkodott maga körül.

– Csihi-puhi, hős kapitány vagyok! Megvédem a váramat. – kiáltozta, és mint a forgószél tovafutott a képzeletbeli ellenséget követve.

Bence, a kétéves öcsikéje egy darabig csak értetlenül bámulta, de azután ő is utána totyogott hangosan kiabálva:

– Pijos, fehéj, zöld, ez a magyaj föjd.

Kende ezekre a szavakra visszafordult, és basáskodva megrángatta öccsét.

– Nem pijos, hanem piros, te buta!

Na, lett is ebből sírás-rívás, kavarodás. Alig tudtam őket lecsitítani, mert mindketten úgy érezték, hogy igazuk van. A lökdösődés vége pedig az lett, hogy mindketten hasra estek, és most már ezért ordítottak.

– Figyeljetek csak fiúcskák, csend legyen! Nem történt semmi baj, csak megpusziltátok a  magyar földet. – nevettem el magam.

Ez új volt nekik. Elfeledve minden sérelmüket, egymást zargatva, kiáltozták:

– Megpusziltam a földet!  Ha-ha-ha.

Csak néztem a két kis csintalan unokám után, és akarva-akaratlanul is könny szökött a szemembe.

– Istenem, ha tudnák, hogy milyen kiváltságos helyzetbe születtek. Magyarnak, magyar földön…

Én nem voltam ilyen szerencsés. De mai fejjel már tudom, hogy azért kellett megtapasztalnom mindazokat a nehézségeket, hogy meg tudjam becsülni a mostani életem.

Emlékszem arra a napra, amikor a férjemmel átléptük a szerb-magyar határt. Nem mint turisták, hanem mint üldözöttek. Én akkor lehajoltam, és megcsókoltam a magyar földet.

A 90-es évek délszláv háborújának füstös halálszaga kísért bennünket. Még hallatszott a fegyverek ropogása, és szinte tapintani lehetett az emberek egymás közti bizalmatlanságát. Azok, akik évtizedekig éltek békében egymás mellett, most gyanakodva méregették a másikat. Az addig biztonságot nyújtó vajdasági közeg eltűnt. Nagyon sok más nemzetiségű lakos elvándorolt, elmenekült az életüket is veszélyeztető, romokban heverő Jugoszláviából.

– Jobb lesz, hidd el, rendeződik majd a helyzet. – bátorítottuk egymást a családon belül, de nem így történt.

Sőt napról napra rosszabb lett. Dúlt a polgárháború, az egekbe szökött az infláció. Már nem havonta, hanem hetente kaptuk a fizetést. Nem is fizetés volt az! Kétheti béremért 2 tojást tudtam venni. Ennyi. Amikor ezt ma elmesélem, senki nem hiszi el, pedig igaz volt.

Nem is tudom, hogyan éltük túl. De azt biztosan tudom, hogy ami nem öl meg, az erősít. Azokban az időkben tanultunk meg túlélők lenni…

Ám nem csak a nélkülözés, az áruhiány forgatta fel az életünket, hanem a megváltozott emberi kapcsolatok is. Nem mertünk magyarul megszólalni az utcán, mert rendszeresek voltak az atrocitások. Akadozott a Magyar Szó napilap megjelenése, és bezárták a magyar tagozatú óvodát.

Emlékszem arra a kora szeptemberi napra, amikor a kislányommal elmentünk a tankönyvboltba, hogy beszerezzük a második osztályos könyveket. A Boszniából érkezett szerb eladó a szemembe vigyorgott, és röhögve azt mondta:

– Nem tudom magyarom. Nincs magyarom könyv.

Fájt, rettenetesen fájt, hogy a gyerekeim nem tanulhatnak az anyanyelvükön. Hogy másodrendűnek tartják őket, hogy az egyik munkatársam a fejemhez vágta:

– Még hogy Petőfi Sándor sugárút létezzen Újvidéken! Itt, Szerbiában ne legyenek „idegen” utcanevek.

Annak, aki nem élte át az ilyen megaláztatásokat, talán apróságnak tűnnek ezek a dolgok, de engem mindez nagyon elkeserített. Csak megerősítette bennem a nemzeti öntudatot. Azt, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy a magyar nyelv és nemzet tovább éljen.

Hiszem, hogy vannak sorsszerű dolgok, de véletlenek nincsenek. 23 évnek ezelőtt, pont Szent István királyunk napján léptük át az országhatárt. A szerb oldalon a fegyverek ropogtak, itt, a magyar határ másik felén pedig tűzijátékkal ünnepelték az Állam megalapítását. Úgy éreztem, hogy azon a napon újjászülettem. Elengedtem minden sérelmemet, és tiszta lappal indultam tovább.

Ma, gyermekfelügyelőként arra tanítom a gyerekeket, hogy szeressék a hazájukat, hogy megismerjék szokásainkat, és hogy soha ne feledjék a történelmi múltunkat, gyökereinket. Amikor Karácsony előtt meggyújtjuk a Játszóházban, ahol dolgozok az utolsó „szeretet” gyertyát, és felcsendül a „Menyből az angyal” fenséges dallama, én tudom, hogy hazataláltam.

Tanulságos meséket írok, bábokat készítek, és arra törekszem, hogy átvigyek olyan értékeket, amelyeket én fontosnak tartok. A család, a haza szeretetét, a hagyományok ápolását, környezetünk óvását, az idősek tiszteletét, a fogyatékkal élők segítését és elfogadását.

Amikor a kicsik körbeülik a bábparavánt, és én elkezdem mesélni (már ki tudja, hányadszor), hogy a Csodabogyós-barlangot most a sült almás pite fahéjas illata lengi be. Medvepapa száraz fát dob a kandallóba, és a parázs életre kel. A lángnyelvek a magasba nyúlnak, kígyótáncot járnak, majd kecsesen meghajolva, elcsitulnak.

Mézesdió Dániel átöleli felesége teltkarcsú derekát, és a fülébe súgja:

– Te sütöd a legfinomabb kalácsot, aranyos tubicám.

Mézes Mogyoró, medvemama arca szégyenlősen elpirul, de boldog, azért, amiért főztjét megdicsérik. Ölébe veszi macókáját, Mazsolkát, aki a kemencében sült tököt majszolja, és lágyan ringatva élvezik az otthon melegét.

Medvepapa a citeráját hangolva, mély baritonján egy régi, magyar dalt dúdol:

„Csak egy kislány van a világon,
Az is az én rózsám, galambom.
A jó Isten be nagyon szeret,
Hogy én nékem adott tégedet.”

 

Ilyenkor ránézek a gyerekekre, akik körülöttem ülnek, és hallgatják a meséket. Nem is ott vannak körülöttem, hanem a Csodabogyós-barlangban. Érzik azt a hangulatot. Tudják, hogy mik az igazi értékek, és ha majd felnőtt korukban ők is ilyen harmóniára törekednek, és mindezt utódaiknak továbbadják, – nekem már megérte.